Nélküled

Sötét van. Ahogy kinézek az ablakon, s látom a fényáradatban úszó várost szemeim könny kapja el. Először csak egy-egy csepp… aztán megállíthatatlanul potyognak le, hogy beleivódjanak ruhámba, s örökre semmivé legyenek. Az égen egy csillagok se látok. Akármerre nézek, semmilyen mozgást nem fedezek fel. Ahogy a lelkemben sem. Érzem ahogy a hiányod belemarkol a szívembe, mire az csak összeszorul, de a szorítás alatt újra és újra dobban egyet. De én ezt már nem akarom… Nélküled ülök a szobámban. Üresen. Újra kinézek. Zokogásom épp hogy lepihen, hogy új erőre kapva ismét felzúgjon. Nem bírom tovább. Nélküled nem. Érzem ahogy megszédülök és a hideg padlóra zuhanok. Szemeim is kápráznak a fájdalomtól, amit a fejemben érzek. Összeszórítom  őket… mikor újra kinyitom egy ágyban találom magam. Megpróbálok felülni, de hiába. Túl gyenge vagyok. Egyszer csak a távolból te közelítesz felém. Mozog a szád, de nem hallom a hangod. Látom a mosolyod. Mikor oda érsz hozzám, lehajolsz, hogy megcsókolj. Ahogy ajkaink összeérnek szúrást érzek a szívemnél, s te lassan emelkedsz fel. Szemedben látom ahogy az az eszelős tűz csak úgy szikrázik. Kirántod testemből a tört s diadalittasan kacagsz. Kacagsz rajtam, hogy megint hittem neked. Ordításomra nem is figyelsz…

Szemeim hirtelen pattannak fel. A szokottnál sokkal gyorsabban veszem a levegőt. Felülök, s szívemhez kapok. „Csak egy álom…” Nem… Sajnos ez nem álom. Ezt tetted velem csak a tört még mindig forgatod…