Amikor először néztem a szemedbe, a szívem nagyot dobbant. Tudtam, hogy amit akkor érzek, az valami új, amit lehet soha többé nem tapasztalhatok. Nem akartál velem csókolózni, mégis megtörtél. Nem tudtál nemet mondani. Vágytál rám, érezni akartál. Még mindig akarsz. Csak nem mersz. Félsz tőlem. Félsz a szerelmemtől és az újtól. Attól az újtól, amit én nyújthatnék neked. Mert igenis tudok olyat, amit eddigi barátnőid még csak sejteni sem sejthettek. Gondolom. Vagyis ez így van. De te konokul tagadsz. Meg fogod bánni, hogy eldobtál magadtól. Félek, akkor már késő lesz. Már most is az van, de talán még nem túl. Talán. De lehet, hogy már rég az.

Mért játszottál velem? Kérdések követik egymást. Csak úgy ömlenek belőlem. Ráadásul válasz sincs rájuk. Aki ezeket megtudná nekem mondani, az te vagy. De nem teszed. Pedig nagyon szeretném.

Azt képzelem, mint a filmekben. Te rájössz, hogy engem szeretsz, valóban én kellek neked… És harcolsz értem. De ezek csak álmok… S vágyak. Elfojtott vágyaim. Óóó, mennyi van belőle? Millió. Még annál is több. S nagyrészük ’miért’-el kezdődik… Vajon miért?? Ironikus, nem? Mert szerintem igen. Nagyon is. De hát ez lett belőlem. Egy nagy semmi. Mit érek már nélküled? Semmit. Amit irántad érzek, az leírhatatlan. Kimondhatatlan. Elmondhatatlan. És túlélhetetlen. Cinikus lennék? Lehet. Ez vagyok én. Meg kéne változnom. Sokan mondták eddig és még rengetegen fogják is, szerintem. Tényleg megkellene. De az már nem én lennék, hanem csak egy átlagos lány, aki azzá lett, amit mondtak neki. Amilyennek látni akarták. És én nem akarok olyan lenni, aki mások elképzeléseit teljesítve él. Legyenek ők maguk és ne másokat próbáljanak formálgatni.

Szerelem… Mi is az? Azt érzem? Amikor mások mondták, mennyit szenvednek e miatt az érzés miatt…? Azt mondtam, irigylem őket, mert ők legalább tudják milyen az érzés. És most, hogy én is a közelébe kerültem, néha úgy érzem rossz. Néha meg úgy, hogy csodálatos minden. Még ha nem is viszonozzák. Jó érzés, maga az érzés. Amikor arra gondolok, amikor együtt voltunk. Csodás.

Szóval érzelmeim kicsit összeroppangatnak. De hát tini vagyok, ez a sorsom. Ezt a hülyeséget… Mit általánosítgatok itt? Amikor utálom… Utálom, ha valaki ezt teszi. Akkor meg? Attól, hogy 15 éves vagyok, nem kell szenvednem. Vagyis nem kell szenvedésnek felfogni ezeket.

Élek. Örülnöm kéne ennek. Itt vagyok, van tető a fejem fölött, járhatok iskolába, tanulhatok. Tanulhatnék… Csak nem tanulok. Mert hülye vagyok. Nem használom ki a lehetőségeim.

Újra és újra elkövetem ugyan azt a hibát: beleélem magam a semmibe. Elhitetem magammal, hogy velem leszel. Az agyam tudja… sőt talán még a szívem legmélyebb csücske is érzi, hogy ez butaság… és mégis mindig beleringatom magam a lehetetlenbe és elhiszem… Sírnom kéne, de nem tudok. Vagyis tudnék, de nem érdemled meg… épp ez a legszomorúbb. Szívem minden megfacsarodott szeretetével és fájdalmával szeret. El kell felejtselek, ha élni szeretnék. Kell… El kell… De nem szeretnélek. Benned megtaláltam azt, amit másban sose. Te vagy életem első igaz szereleme. Szerintem. Most az vagy, de ha jön más, már nem biztos, hogy az leszel. Ezért nem szabad olyan kijelentéseket állítani, amik száz százalékig nem igaz. De hát az életben mi biztos? A halál… Vagy még az sem. Soha semmiben nem lehetsz biztos. Vagyis egy dologban igen. Abban, hogy gyűlöllek. És szeretlek. Gyűlölve szeretlek… míg utoljára nem sóhajthatom elhaló ajkaimmal.