Készült: 2006. július 10. - 11.

Megjegyzés: Ez más... Másabb, mint a többi. És nem csak abban, hogy hosszabb...

És megint ott voltam. Veled. A karjaidban. Mint régen… Öleltél, csókoltál, simogattál. De valami megváltozott. Valami véget ért. Örökre.

Mikor oda értem, aznap még nem találkoztunk. Csak másnap, reggel. Boltból jöttem, te füvet nyírtál. Mikor megláttál, leállítottad és széttárt karokkal felém sétáltál udvarotok végéből. Kinyitottad az ajtót és ezt mondtad: „Hagy adjak egy puszit… Vagyis kettőt…” S én, balga módra, hagytam. Persze, hisz ártatlan puszinak tűnt. De ez a két puszi, újra elindította érzelmeim lavináját. Változtam, mióta találkoztunk, karácsonykor. Sokat. Láttam a tekinteted, hogy nőként nézel rám, nem mint egy barátodra. Vagy valami volt kis senkire, a múltból. Végigmértél, és apró vágyat pillantottam meg szemedben. Először még el sem mertem hinni, azt gondoltam csak képzelődtem. Akkor már tudtam, hogy van barátnőd. Találkoztam is vele. Azt gondoltam, jól van, hát legyen, vége. De nem ment. Mikor előttem csókolgattad, ölelgetted, úgy ahogy előtte engem… Nem bírtam oda nézni. Ekkor jöttem rá, hogy nem tudok nemet inteni magamnak. Mikor leültél mellém, s öledben barátnőd, majdnem ordítottam. El kellett mennem onnan. A közeletekből.

Van barátnőd és megcsaltad velem. Beszélgetni hívtalak. El, külön a többiektől, egy aprócska szobába. Te először kimentél, de én erősködtem, hogy ne az udvaron. És akkor felálltál. Bementünk. Már előző este elhatároztam, hogy másnap félre hívlak, és mit mondok.  Pedig nem szoktam előre tervezni. Látod? Mennyit változtam miattad… A te hatásodra. Csak a szimpla jelenléted örök változásokat idéz elő bennem. S még mennyit fogok. Tönkreteszel, de közben az egekig emelsz. Alig mertem kiejteni a szavakat: Beszélni szeretnék veled… Ez egy teljesen átlagos kérés barátok között. De mi nem vagyunk barátok. Már rég nem. Mi szeretők vagyunk. Régóta. Hatalmasat sóhajtottam, mielőtt megszólaltam. Elnyomtam félelmem, kíváncsiságom és egyben mérhetetlen vágyam. Majd hozzád fordultam és mondtam. Persze, tudtam, hogy azt fogod mondani, hogy „Tessék, itt vagyok, mondd…”, számítottam rá. Csak megráztam a fejem és a szoba felé intettem… „Ott…” És végül ott kötöttünk ki.

Megkérdeztem, tudod-e miről szeretnék veled beszélni. Te csak ördögien mosolyogtál és azt mondtad, hogy nem… Én meg csak elnyomtam fel-feltörő félelmem sóhaját, és beszéltem.

-         Tudod, van három napom… Napunk… - rád néztem.

-         Mire? – kérdezted, bár gondolom tudtad. Láttam a szemeden, éreztem a mozdulataidból.

-         Két lehetőségünk van. Vagy kiélvezzük ezt a három napot… Vagy… - csak néztelek, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat.

Te egy leeresztett focilabdával szórakoztál, és fel sem nézve kérdeztél vissza:

-         Vagy?

-         Vagy úgy teszünk, mintha soha semmi nem lett volna köztünk… - hadartam el egy szuszra.

Nem sokáig várattál a válasszal:

-         Hát akkor már élvezzük ki… - felnéztél rám, és én ott, újra elvesztem.

Innentől kezdve összefolynak az események. Te nem érzel irántam semmi jelentőség

teljeset. Ha mégis, akkor nagyon jól álcázod. Akartál. És megtörtél. Néha hozzám közelítettél, miközben beszélgettünk… Rólunk… De csak szavakkal, gyerekesen, mint a friss 12 éves párok, akik még csak óvatosan kóstolgatják egymást. Aztán leültél az ágy szélére. És én oda léptem. Elcsattant egy csók. Egy vad, szenvedélyes, kínokkal teli csók. Akkor, és ott nem létezett se tér, se idő. Csak Te és Én.  Aztán még egy.

A többiek kint vártak… „Csak beszélgettünk…” De az elégedett vigyoromat nem tudtam elrejteni előlük. És ők hittek nekünk. Már megint.

Délután újra visszamentem. Elmentünk fagyizni, hárman. Csak a szemem sarkából figyeltelek, miközben beszéltem. És te néztél. De lehet, hogy nem, csak szerettem volna. Aztán dartsoztunk, néha be-bementél a géphez zenét cserélni, én olyankor követtelek, de mikor már nem bírtam, hogy nem foglalkozol velem, egyszer csak odahajoltam hátulról füled mellé. Közel, hogy érezd a leheletemet közvetlenül az arcodon. „Meddig akarod ezt csinálni?” mire te „Te mondtad, hogy játszunk…” én meg csak ezt feleltem „Találj már ki valamit…”.

Mikor visszamentünk, te bejelentetted, hogy menned kell dolgozni. Nekem meg hirtelen eszembe jutott, hogy ígértél egy CD-t. S követtelek.

Bementünk a garázsotokba, benyomtál valami zenét, és ránk zártad az ajtót. Nagymamád az udvaron vigyázott kisöcsédre.

Kettesben voltunk. Te az egyik sarokban, én a másikban. „Már megint nekem kell oda mennem?” – tetted fel a költői kérdést, s odajöttél hozzám. De nem történt semmi. Akkor még nem. Elsétáltam, kerülgettük egymást, pedig tudtuk, hogy nincs sok időnk. Aztán mikor már nem bírtam tovább, megcsókoltalak. Vadul birtokoltuk egymás ajkát, te a karjaidban fogtál.

És valaminek vége lett. Jó volt veled, élveztem. Mikor előtte együtt voltunk, akkor sem éreztem azt, amit legelőször. Akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. És most sem teszem. Hisz mikor másnap, már tényleg nem foglalkoztál velem, se utána… Hanem azzal szórakoztál, hogy megkéred a barátnőd kezét… Sikított a lelkem. Ökölbe szorított kézzel álltam, és csak néztem, mellettem a többiekkel. Ők mosolyogtak. Én is. De közben ajkamba harapva próbáltam nem sírni. Amit akkor átéltem… És utána már csak futólag láttalak. Egy pillanatra, mikor strandra hívtál. Szomszéd nálunk volt. Tudom, hogy csak őt akartad. Hisz barátok vagytok. Az a barátság, ami köztünk volt, vele megmaradt. Hisz őt nem kívánod. Ő fiú.

És megint nem köszöntem el tőled. És valami megváltozott. De valami örökre ugyanaz marad…

Sokat gondolok rád. Túl sokat… Nem akarok szeretni. Nem szabad. A szerelem gyengévé tesz. S Én nem lehet gyenge. Főleg nem előtted… De mi lehet ez, ha nem szerelem?

Azt akarom, hogy zárj a karjaidba és szeress, csak szeress… Úgy, ahogy még soha senki más nem tette…